Írta: Csabay Katalin, Dr.Zomborszky Zoltán

Az evolúció során a ló róka-termetű őse úgy formálódott, hogy kitartó, ellenálló legyen. Termete, csontozata, izomzata és alakja úgy változott, hogy képes legyen nagy távolságok leküzdésére, a gyors menekülésre. Cél a túlélés volt, melyhez szervesen járult hozzá a speciális ösztöne, a ménes összetartása is, így a ragadozóknak kisebb esélyt adva a zsákmányszerzésre. Ám lenyűgöző ereje, külleme felhívta magára az ember figyelmét is, aki - bár először vadászta - később szelídíteni próbálta.

Összehasonlítva a ló mai, ember alkotta környezetét az egykori vadlóéval, nyilvánvaló, hogy az esetek többségében lényegesen kisebb a ló mozgástere, mint ami a faj igényeinek megfelelne. Másrészt a meleg, zárt istállók az ember igényeit elégítik ki és nem a lóét. Ez nem ésszerűtlenségre vall, csupán a ló és az ember igényeinek, valamint a lóhasználat egyes szempontjainak jó vagy rossz kompromisszumaira utal. Stephen Budiansky szavaival élve:

„A háziasítás azt hozta, hogy a ló, ahogyan mi gondolkodunk róla, nem a maga természetes közegében élő és nem is a maga természetes módján viselkedő lény. Az emberek elkerülhetetlenül a saját szemükkel tekintenek a lóra, a saját álmaikon és ambícióikon, mítoszaikon és félelmeiken, hiúságukon és szokásaikon keresztül”.

„Az ember környezetében a háziasított ló nyilvánvalóan valami nagyon mást csinál, mint amire a vadon életviszonyai között kifejlődött.”

Napjainkban a ló és az ember kapcsolata leginkább az egészségmegőrzés, a sport és a szabadidő aktív, tartalmas eltöltésére korlátozódik. Ez viszont a tartási viszonyok megváltoztatásával járt együtt. Rohanó életünkben bizony kevesebb idő jut kedvencünkre, mint amennyi mozgatást és törődést a ló a természete folytán megkívánna. Mégis elvárjuk tőle, hogy alkalomadtán megfelelően teljesítsen. Ehhez viszont meg kell választanunk a megfelelő lovat, illetve biztosítanunk kell számára a megfelelő körülményeket is. Tény, hogy a ló is igényel olyan pihenő-, illetve etetőhelyet, amely biztonságos, védett az időjárás viszontagságaitól, de nem szereti a bezártságot, ha nem látja környezetét, és társait. Ez bizony frusztrációt szülhet, amely akár komolyabb viselkedésbeli problémákhoz vezethet.

A sztereotípia (ismétlődő, változatlan mozgásforma, többnyire egyértelmű cél és/vagy funkció nélkül (más néven: rossz szokás, káros magatartásforma)) a fogságban tartott állatok között gyakori jelenség, az állat jóléte szempontjából különös figyelmet érdemel. A lovaknál leggyakrabban problémát okozó sztereotípiák közé a karórágás/levegőnyelés és a farágcsálás (orális sztereotípiák) valamint a szitálás és az istállójárás (mozgási sztereotípiák) tartoznak. A nemzetközi vizsgálatok arra utalnak, hogy a lovak sztereotip viselkedése elsősorban a tartás, használat valamint az etetés módjával függhet össze (Nagy, 2009). Budiansky (1997) leírásai alapján ezek a szokások mind eltúlzott formái az állat bizonyos alapvető és ösztönös tevékenységformáinak, például evésnek, mozgásnak és gondozgatásnak. Sztereotípiáknak, avagy rossz szokásoknak azokat a magatartásformákat nevezzük, amelyeket - többek között - a ló is az emberi környezetben vesz fel, és amelyek mind az állatra, mind az emberre, illetve az adott környezetre károsak (Bodó és Hecker, 1992).

A nemkívánatos magatartásformák gyógykezelésének alapja a kiváltó ok megkeresése és megszűntetése, illetőleg a megelőzés. Csak a faj igényének megfelelő tartási körülmények optimalizálása után érdemes különböző gyógyszerek - műtéti eljárások - alkalmazásával kísérletezni (Horváth, 2003).

Rossz szokások

Szitálás:

Szitálásnak nevezzük azt a sztereotip viselkedésformát, amikor a ló az elülső két lábán hintáztatja magát, ezzel terhelve ízületeit.

Veress (1943) szerint ezzel az egyébként ártatlan himbálással oktalanul fárasztja magát a ló, sőt, a tartólánc csörgetésével a társait is zavarja. Megszűntetésére a béklyózást ajánlja, mely során két csüdszíj segítségével a két elülső lábat össze lehet kapcsolni, így megakadályozva a lábak szétterpesztését. Ennek a megoldásnak ma állatvédelmi okok miatt sincs létjogosultsága, ellenben a több mozgatás, valamint a rideg-, azaz szabadtartás a hatásos megoldás. Ezenfelül az állásos lótartás ma már elavult szükségmegoldásként szerepel, az EU-ban kifejezetten ellenjavallt.

Karórágás, levegőnyelés:

A karórágáshoz többnyire levegőnyelés is kapcsolódik. A ló egy számára alkalmas rudat, oszlopot, vagy a jászol peremét rágja, vagy fogait megtámasztva nyakát előre nyújtja, nyelvét előreölti és a levegőt lenyeli. Ez emésztési zavarokhoz, következményképpen kondícióromláshoz vezethet. Leszoktatáshoz alkalmazni szokták a dudoros szíjat torokra, vagy kátrányt kennek a rágott felületekre. Sebészeti eljárás is lehetséges (Bodó és Hecker, 1992). Kérdéses, hogy a lovaknál a műtéti eljárás milyen hatással van a ló stressz kezelő képességére.

Fogcsiszolás:

A szakirodalom többször is egymással azonosítja a karórágást, a levegőnyelést és a fogcsiszolást. Igaz, hasonlóak egymáshoz, de más-más ezen viselkedésformáknak az alapvető célja és következménye. A különbségekre konkrét kutatás-feltárás nem épült, és én nem vagyok hivatott ezek feltárására. A karórágó ló a rágás örömét keresi, valószínűleg a rövid etetések, és a társas kapcsolatok hiánya vezérli. A levegőnyelés egyfajta folytatása a karórágásnak, melyhez már a nyelés élvezete is társul. A fogcsiszolás során a ló pl. a boksz rácsain, az etető peremén húzogatja, csiszolja fogait, ezt sokszor idegesség váltja ki (pl.: etetési idő, abrakolás). Következménye a fogak kopása, hosszú távon kondícióromláshoz vezet.

Kötőfékszaggatás:

Kötőfékszaggatáskor az állásban megkötött ló hátrafeszülve próbálja a kötőféket elszakítani. Ennek oka lehet az alacsony fejtűzés, vagy valamilyen rossz emlék (fejféltés). Védekezni lehet vaspálcás kötőfékkel, valamint az állás hátulsó részén elhelyezett rúddal (Bodó és Hecker, 1992).

Fejféltés:

A ló magasra emelt fejjel ellenszegül, például kantározáskor. Súlyos eset az, amikor csak a szétcsatolt kantárt lehet felhelyezni a lóra. Többnyire rossz emlékképek okozzák. Leszoktatható, ha megfelelően és türelmesen kantározunk, de egy kisebb, újra elkövetett hiba elég a kiújulására. A hajlam öröklődhet, ugyanis voltak olyan mének, akiknek utódai között akadt pár terhelt egyed (Bodó és Hecker, 1992).

Fejféltő lónál a legjobb, ha egy ember lovagolja, de az türelmes, és képes arra, hogy kapkodás nélkül kantározzon. Hosszútávon ez lehet a megoldás. Emellett érdemes a kantár helyett egy kötőfékkel gyakorolni, így nem terheljük a lovat a zabla kellemetlen érzésével. Minél több pozitív élményt kell társítanunk valamely szerszám felhelyezésének sikeréhez!

Istállójárás, dobogás:

Az istállójáró, vagy dobogó ló a bokszban körbe-körbe jár, állásban dobog, toporog. Kiváltja: unalom, idegesség, társak hiánya, vakaródzás iránti vágy, esetleg félelem. Gyakran jelentkezik a takarmány kiosztásakor. Megoldás a mozgatás és a csoportos tartás.

Fal- vagy választórúd rugdosása:

Unalomból, olykor félelemből adódik, megoldás a kötetlen, csoportos tartás.

Harapósság, rúgósság, valamint vágás:

Igen veszélyes magatartásformák, messze nem azonosak a játék, valamint barátkozás során megfigyelhető rágcsálással, kirúgással. Életveszélyes szokások, ezekről való leszoktatás nehéz feladat, többnyire sikertelen. Határozott bánásmóddal és türelemmel viszont megelőzhető a baj. Az ok többnyire fiatalkori helytelen bánásmód, megelőzését tehát már ebben a korban ajánlott megkezdeni. Hajlam mindháromnál öröklődik. Az ilyen veszélyes magatartásformákat mutató lovakat az előírt balesetmegelőző rendszabályok szerint kell tartani. Harapós lónak a sörényébe, rúgós lónak a farkába piros szalagot kell kötni.

Ijedősség:

Okozhatja szemhiba vagy idegrendszeri terheltség. Esetleg segít, ha megszagoltatjuk a lóval a veszélyforrást, de csak nagyon jó bánásmód és egy állandó lovashoz, vagy hajtóhoz való bizalom enyhítheti ezt a hibát (Bodó és Hecker, 1992).

Elrohanás, elragadás:

Az elrohanás/elragadás életveszélyt jelentő magatartásforma, nyereg alatt és fogatban egyaránt előfordul. Oka lehet ijedősség, vagy túl érzékeny száj (goromba kéz elől menekülő ló). Megoldást elsősorban a finom, érzékeny kezű lovas, vagy hajtó jelentheti. Ha már elragadott a ló, akkor meg kell próbálni kiskörre fogni, lehetőleg puha talajon. Fontos a megelőzés, a finom felvételekkel történő lovaglás és hajtás a célravezető. Alapfeltétel továbbá a ló szájához igazodó zabla is (Bodó és Hecker, 1992).

Ágaskodás:

Az ellenszegülés egyik válfaja, ilyenkor a ló egyszerűen megtagadja az engedelmességet. Megoldás a határozott előrelovaglás, ha már lassul a ló és elkerülhetetlen az ágaskodás, akkor mielőbb állítsuk az egyik szárra, azaz fordítsuk fejét valamely irányba. Fontos, hogy ágaskodó lovon ne a szárba kapaszkodjunk, inkább a sörénybe, vagy öleljük át a nyakát, miközben meg kell próbálni az egyik szár segítségével a ló fejét oldalra fordítani. Oldalra hajlított nyakkal ugyanis a ló kénytelen talajt fogni a mellső lábaival. Azonnali büntetésként szolgál, ha talajfogás után a lovat a saját tengelye körül megforgatjuk (Schramm, 1998).

Bakolás:

Avagy bokkolás, durva ellenszegülés vagy engedetlenség. Nem egyenlő az életörömtől ugráló lóval, mert ez legtöbbször nem előrefelé, hanem oldalra vagy még hátrafelé is történhet, végsőkig fokozva a ló akár földhöz is vághatja magát, mint egy neveletlen gyerek. Bokkoló ló lovasának feladata a határozott előrelovaglás, pálcahasználat, ha jelét látja a lovon a szándéknak. Fontos a szilárd ülés megőrzése, a megfeszített derék és a kissé hátravetett felsőtest. Törekedni kell a bokkoló ló fejének felvételére, mert felemelt fejjel nem tud bokkolni. Kiváló okok lehetnek: kezdő vagy gyenge lovas, hevederiszony, érzékeny hát, karórágó a ló, vagy csupán alattomos, gonoszságra hajlamos (Schramm, 1998).

Csökönyösség:

Akkor jelentkezik, mint rossz szokás, mikor a ló idegrendszeri terheltségénél fogva következetesen és a legszakszerűbb bánásmód ellenére sem hajlandó munkát végezni. Elsősorban fogatlovaknál fordul elő. Vannak fokozatai, ám a teljesen használhatatlan lovat más célra kell hasznosítani, vagy le kell selejtezni. Tenyésztésbe semmiképpen nem ajánlott, mivel öröklődő hiba (Bodó és Hecker, 1992).

Gyeplőfogás:

Vannak olyan lovak, amelyek hogy megszabaduljanak a feltartó segítségtől, a hajtószárat farkuk alá fogják, majd elrohannak vagy rúgnak. Védekezni lehet a farok lekötésével vagy a farokszíj vastagításával, de a leszoktatás legjobb módja, ha nem adunk alkalmat a „farkalásra” (Bodó és Hecker, 1992).

Abrakkiszórás:

A ló az abrakot a földre szórja, ez meggátolható pálcás abrakolócsésze (musli) alkalmazásával (Bodó és Hecker, 1992). Nagyon gyakori probléma, de nem komoly. Ilyenkor a ló pl. a bokszból kihajolva szórja az abrakot, megoldás lehet egy billenthető „ablak” felszerelése is. A bokszon belül többnyire feleszi az elszórt takarmányt. Többnyire a gazdának okoz anyagi-, semmint a lónak fizikai károkat.

A lovak rossz szokásainak megoszlási gyakorisága

A saját vizsgálataink szerint  a felmért 74 lótartó/lovarda, összesen 1687 ló alapján a megállapításaink a következők: a vizsgált 17-féle sztereotípia ma Magyarországon megközelítőleg a lóállomány 45 %-át érinti. Ha szűkítjük a kört, és csak a szavatossági hibának is számító szokásokat nézzük, akkor ez az érték 13 % (az 1. ábra értékeit a program kerekítette, pontos értékek a 2. ábrán láthatók).

A szavatossági hiba alatt olyan tulajdonságokat értünk, amelyek a ló teljesítményét, munka-képességét és várható élettartamát károsan befolyásolják. Ha ezeknek az eladó tudatában volt az adásvétel megtörténtekor, de azt a vevő elől eltitkolta, és mindez kiderül, az eladó köteles a lovat visszavásárolni és a vevőt kártéríteni. Szavatossági hibának is számító rossz szokások: karórágás, levegőnyelés, szitálás, elragadás-elrohanás, harapósság, rúgósság.

Különböző tartástechnológiák

Kötött és/vagy legelés lehetősége nélkül tartott lovak esetén gyakori a falrugdosás, ijedősség és bakolás (ábra). Kiemelkedően magas az ijedős lovak aránya. A szitálás is magas értéket mutat, ez azonban megközelítőleg azonos a bokszos tartásmódoknál is, ahol legelő is van.

A megfelelő legelőterület, és a kötetlen, bokszos tartás igen kedvező a lovak számára, de úgy érzem, kijelenthetem, nem ez a legideálisabb számukra. Egyfajta „aranyközépút” ló és ember igényei között. Bokszos elhelyezés és legelés lehetősége mellett tartott lovak esetében kiemelkedően magas értéket mutat a karórágás, fejféltés, bakolás, csökönyösség.

A természetesebb tartásmódokban az hihetnénk, hogy kevesebb rossz szokással fogunk találkozni, ám ez nem így van. Például a szitálás gyakorisága ezen tartásmódoknál volt a leggyakoribb, a vágás pedig csak itt fordult elő, de nem volt példa az istállójárásra és gyeplőfogásra sem. Ok lehet: nem ideális legelő, a rangsor kialakítása okozta stressz, az unalom - kis terület, stb. Továbbá a már rossz szokást mutató lovakat az esetek egy részében ridegtartásba helyezik, remélve, hogy elhagyja a produkált sztereotípiát. Volt példa a szitálás elhagyására, a kötőfékszaggatás megszűnésére - mivel kötetlen, ridegtartásról van szó, egyértelmű. De például a karórágásra még nem találtak hatásos gyógymódot.

Az „elkanászodott” egyedek hamar megszokják a szabadságot, elszoknak a kötöttségektől, így nehezebben fogadják el újra az embert és a kötöttségeket, ellentétben azokkal az egyedekkel, akik már megszokták a zárt tartást, az ember közelségét, hiszen ebben élnek. Ismert tény, ha egy lovat szabadtartásba helyeznek, elvadul, és bármennyire szerette azelőtt lovasát, gazdáját, az esetek többségében inkább a fajtársait fogja választani.

Bizonyos rossz szokásokra van megoldás, de az esetek többségében a megelőzés az egyetlen lehetőség. Ilyen például a karórágás, gyeplőfogás, elragadás, bakolás, harapósság, rúgósság. Megelőzésre ideális megoldás lenne a nagy legelőterület, a társak jelenléte, a nyílt vízfelszínű itatók alkalmazása, illetve ha a legelő kiég, vagy télen folyamatosan legyen előttük szálastakarmány. Mindazonáltal tisztában vagyok azzal is, hogy sok lótartó nem tudja biztosítani lovainak, hogy napi 14 - 16 órát legeléssel töltsenek, vagy éppen ménesekben éljenek, de rengeteg olyan apró dolog van, ami sokat segíthet abban, hogy legalább egy kicsit megkönnyítsük hátasaink életét.

Ilyen például az istállók megépítése: törekednünk kell arra, hogy a lovak lássák egymást, és a lehető legnagyobb kilátás nyíljon a külvilágra. Ha egyszerre nem is tudjuk az összes lovunkat kiengedni a legelőre, vagy karámba, ügyeljünk arra, hogy kedvenceink a barátaikkal kerüljenek egy csoportba, és hogy elegendő időt tölthessenek együtt. A naponta végzett munka során fontos a rendszeresség, hiszen a vadlovak élete is napi ritmushoz alakul ki. Például a déli pihenőidőben hagyjuk őket nyugodtan álldogálni, és ha éjszakára bokszban, vagy lekötve tartjuk, akkor is legyen előttük szálastakarmány, mivel éjszaka is aktívak.

A XX-XXI. század egyre rohanóbb világában az ember egyre inkább vágyik a természetbe, és bizony: „A lovaglás fizikai és szellemi újjászületést jelent mindenki számára… Természetjáró szórakozásnak elsőrendű.” (Bozsik-Várady, 1976).

Ma Világszerte egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a lovas- és lósportok, illetve a hobbi célú lótartás. A tartástechnológia az utóbbi időben jelentős átalakuláson megy keresztül. Egyre inkább elsődleges cél a ló számára kényelmesebb, a természetes körülményekhez jobban hasonlító tartási rendszerek kialakítása. Első lépésként az állásos istállók felszámolása, és az egyedi, bokszos tartás kialakítása terjedt el. A következő lépés talán majd visszavezet a szabadtartáshoz, de egyelőre a kényelem a cél.

Szerkesztette:

Csabay Katalin

Dr. Zomborszky Zoltán, Phd

Jelen szakmai  anyag /az itt kimaradó ábrákkal/ megtalálható a 2010/4- es  Őstermelő-Gatdálkodók Lapjában-a szerk.)

• Őstermelő
• Állattenyésztés
• Lótartás